Olvasom a hírekben, hogy Georg Spöttle szerint a muszlim migránsok rabszolgái lettünk. Igaza van, de én továbbmennék, és azt mondom: Európa drága pénzen megvásárolta magának a rabszolgaságot. Szép kis összegeket fizet minden egyes ország. Mi azért, hogy lehetőleg elkerüljenek bennünket, és amennyire tudjuk, megússzuk a nyáron megtapasztalt sáskajárást. A németek, a svédek, és a többi tártkarokkalvárunk-ország pedig azért, hogy eltarthassa a sok agysebészt és mérnököt. No meg taníttathassa és integrálhassa a tanulni nem akaró és integrációra nem vágyó hordákat. Hiszen végül is a remény hal meg utoljára. Hátha lesz az egy-két millióból legalább egyetlen atomfizikus.
A multikulti vad hívei a megvásárolt rabszolgasággal együtt drága pénzen megvették maguknak a rettegést is. A horrorfilmekre már immunis nemzedék megteremtette magának a saját horror-sztoriját, és testközelbe importálta a félelmet. Egy kis erőszakolás itt, késelés ott, robbantás amott. Napi szintű pedofília, rablások, mint munkatevékenység. Minden napra nem egy, de egy tucat mese. Ami már nem is mese. Amit már eltitkolni is csak részben lehet. Napi szintű félelem, percről percre megélve. Gyanítom, a vígjátékok rajongói ennek a drámának kevéssé örülnek. Különösen úgy nem, hogy mindezek árát ők fizetik. Busásan. Bezáruló országok, elhalasztott ünnepek, rolót lehúzó kocsmák és uszodák. Európa arca szépen lassan a rabszolgatartó csürhe igényeinek megfelelően alakul.
Mi pedig kushadunk itt méla, néma csendben, és sápítozunk, hogy megint jönnek a vadak. Igaz, most nem jut át több ezer a határon, de rekordmennyiség vágja át magát a kerítésen. Tegnapelőtt, tegnap, ma és holnap. Hatvan, nyolcvan, száz. Minden áldott nap. Még. Addig, amíg tart a tél. Ír róla mindenki, van hír, tévében is mutatják, lehet sipítani pro és kontra. A sok migránssimiző vadul készül, hátha jön az egzotikum-utánpótlás. Akinek nem sikerült csodabogarat ágyasnak kikukázni, hát most remélhet, mert egyre sötétebbek és különlegesebbek jönnek. A másik oldal szervez és készül, menne a határra hont védeni, ha hagynák. Lázong, forrong néhány ember, a többi meg csak les némán, és nem érti az érthető valóságot. Mert erről bizony nem mesél a Barátok közt.
És ami sehol nem hír, és sokan bele sem gondolnak: ezek itt is maradnak. Lesz szép bírósági eljárás, nagy csinnadratta az ítélet körül, és a mese itt véget is ér. Merthogy nincs hová tenni a sok cukifiút. Erős, izmos, harcedzett, potens hímek garmadája szorul be ebbe a pici országba. Szerbiának nem kellenek, de sokukat saját hazája sem fogad vissza. Ha elment, hát vissza többé ne menjen, mondják. És tudod mit, igazuk van. Aki megtagadja hazáját, szökik és menekül onnan, vissza sose menjen. De itt se maradjon! Márpedig ezek az egzotikumok itt ragadnak. Zárt táborban, kerítések és felügyelők között. Még. Ahol majd svéd mintára lesz pár idegállapotban levő késelő negyvenes „kamasz”, és néhány balhéra vágyó, kitörést megkísérlő vad bantu harcos. Egyre többen lesznek, és tudjuk, egységben az erő. Márpedig ha szemétkedni kell és akaratot érvényesíteni a hatalom és a toleráns fehérek ellenében, hát a síita–szunnita ellentét is gyorsan félretehető röpke időre.
Európa országai pedig egyre és másra is csak adják a sok pénzt, többet és még, mert a baksisok népének semmi nem elég. Adják, cserébe a rettegésért. Vásárolják a terrort, a félelmet, az elszegényedést, áldoznak saját rabszolgává alacsonyításuk oltárán vadul. Bundesmutti ádázul alkuszik törökkel és göröggel, mennyit adhatna még, mennyi az annyi, és mennyi baksis tán az elég, hogy mindez így is legyen. Hogy így is maradjon. Fehér rabszolgák egy elárult és kiárusított Európában, a vén kontinens üszkös és szemétdombbá vált romjain.
Varga Moncsi – Hunhír.info
