Lehet, hogy olybá tűnik, lerágott csont azzal foglalkozni, mit hirdetnek liberálisék az oktatásról, ám mégsem az. A múltkor idéztem a Magyar Nemzet Vekerdy Tamással való interjúját. Azóta Vekerdy újra megszólalt, ezúttal az ATV-ben. Ami, ha másra nem is, de arra volt jó, hogy minden korábbinál nyíltabban megfogalmazza, mit is gondol egy telivér liberális az oktatásról.

Ez egy mondatban összefoglalva így hangzik: mivel a gyermekek érdeklődését letörik az iskolákban a tananyagokkal, túlterhelik őket, legjobb lenne, ha tizennyolc éves korukig egyáltalán nem tanulnának tantárgyakat, csak utána tanulnak valamit, ha egyáltalán akarnak. Szóval addig bábozzanak, gyurmázzanak, táncoljanak, éljék ki magukat.

Tette mindezt Széchenyi Istvánra való hivatkozással. Konkrétan azonban nem idézett tőle semmit, amivel a fentebbieket alátámasztani tudta volna. No de ez liberáliséknál nem szokás, persze.

Eltűnődöm, és eszembe jutnak a magyar irodalom azon jelesei, akik megörökítették iskolaéveiket. Senki nem panaszkodott közülük arról, hogy „túlterhelik” őket. Mindenki természetesnek tartotta, hogy a diák tanul, a tanár tanít. És ha szigorúak voltak a tanárok, szeretetből tették. Ha kellett, nürnbergi tölcsérrel csepegtették az emberpalántákba évezredek tudását.

Feledhetetlen számomra például Kosztolányi Dezső regényremeke, az Aranysárkány. Magunk előtt megelevenedik a Ferenc József-i idők vidéki gimnáziuma. Bár a kor világnézeti liberalizmusa éreztette hatását már akkor is, de a rendet, fegyelmet mégsem lehetett felborítani a tanterem falain belül, nem lehetett csak úgy – büntetlenül – „kirúgni a hámból”.

„A harmadik csöngetés után elcsöndesedett a gimnázium. Nyíltak az osztályok ajtajai, bementek a tanárok. Több helyről kihallatszott: „Szentlélek Úristen, emeld föl hozzád szíveinket… szíveinket…, hogy a szépet és nemeset megérthessük… megérthessük…” A diákok sebesen mormolták mindennapi imájukat, s a tanárok a dobogón mellükre kulcsolták a kezüket, és szemüket szemérmesen lesütötték. Keresztet vetettek, leültek, írták az osztálykönyvet. Egy diák az első padból kilépett, a tanár füléhez hajolva, bediktálta a hiányzókat, oly bizalmasan, mintha édes titkot közölne, mely csak őrájuk, kettőjükre vonatkozik. Mozgolódás támadt, tankönyveket lapoztak, máris feleltek. Feleltek mindenről a világon: Isten létéről, világos érvekkel bizonyítva a legnagyobb Szellem szükségképpiségét, báró Lisztius Lászlóról, a német verstanról, a gerundiumról, illetve a gerundivumról, a mi-végű igékről, a pragmatica sanctióról, az ízelt lábú rovarokról, a kamatoskamat-számításról, a folyadékok felületi feszültségéről, annyi tudásról tanúskodva, amennyit egyszerre a világ legelső tudósai és lángelméi se tudnak. De a szegény diákok tudnak.”

Regénye e részlete mindent elárul. Jó volt iskolába járni. Nehéz volt sokszor a tananyag? Meglehet. De edzette akaraterejüket, növelte fegyelmezettségüket és a gőgtől, az elbizakodottságtól megóvta őket. S megtanulták, még mielőtt katonák lehettek volna, milyen a feljebbvalóknak való engedelmesség és alázat.

A gimnazisták nyolc éven át tanultak hát, aztán maturáltak, azaz érettségiztek. Ez jelentette akkor a felnőttek világába való belépést. Akik azt hitték, az érettségi kiállása után mindjárt eljön a felejtés ideje, tévedtek:

„Mi marad hát az egészből? Pajtások, sarokba vágni a könyveket, feltüzelni mind. Ezeket azonban el lehet adni szeptemberben a diákpiacon. Leghelyesebb felejteni. Felejteni mindent, amit magukba szedtek, először a számtant és görögöt, majd a fizikát és latint, felejteni minden rendhagyó igét, azt is, mikor született Kisfaludy Károly, és mikor halt meg Berzsenyi Dániel. Sajnos, felejteni se tudtak oly gyorsan, mint óhajtották volna.”

Vagyis ama nyolc év „gatyába rázta őket”. No de ugorjunk a jelenbe! Jönnek a derék liberálisék, akik, mint kommunista eleik, azt mondják: „A múltat végképp eltöröljük!”Amivel egyetérthetünk, de csak ha az ő múltjuk eltörléséről van szó, hogy visszatérjünk a régi kerékvágásba, megértve: a tanulás is – erény!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info