Ez a kérdés, és nemcsak a közelgő kommunizmus emléknapja alkalmából, hanem egyáltalán. Nagyon jó persze, hogy megszületett a magyar virtus érzékeltetésére a Lovasíjász, de ugyanígy nagyon jó lenne, ha a gulágokról, sőt általában a kommunizmus rémtetteiről is készülnének ilyen filmek.
Amikben, tehetnők hozzá, csak a tényekre kellene támaszkodni. Múlt századunk negyvenes éveiben volt például egy méltán nagy közönségsikert aratott magyar film erről, „Negyedíziglen”. Álljon itt róla egy korabeli konstruktív kritika (Magyar Kultúra, 1942. november 20):
„Negyedíziglen. Érthető érdeklődés előzte meg ezt a velencei filmversenyen is szereplő magyar filmet, már csak azért is, mert a pesti közönség sokkal önállóbb, semhogy a saját ellenőrzése nélkül jóváhagyná akármilyen nemzetközi jury vagy szakmabeli fórum ítéletét. A nagy várakozással várt darabot most végre bemutatták és a magyar közönség ítélete megegyezik a velencei jury-ével és Patkós György alkotását hazai viszonylatban komoly teljesítménynek, nemzetközi viszonylatban pedig példaadó kiugrásnak minősíti. A film bolsevistaellenes propagandafilm, de a propagandának olyan szerencsés művészetével, hogy nagy nemzetek is példát vehetnének belőle. Bár ebből a műfajból az utolsó években már sokat láttunk, talán túlságosan is sokat, mindenesetre az az ember érzése, hogy így kell helyes eszméket sugározni és torz eszméket megutáltatni. Így, ennyi lélekkel, ilyen nagyvonalú elgondolással és ilyen töretlenül szép művészettel! Patkós György filmje lenyűgözően érdekes s az első kockájától az utolsóig valóban izgalmas. A széles hullámokban hömpölygő cselekmény, a jellemek határozott megrajzolása, a világnézet forró lüktetése hatásaiban szinte ellenállhatatlanná teszi s ezért célját, amire született, el is éri. Mesésül tudta a most folyó világháború harctéri eseményeit a film történetébe bevonni, úgyannyira, hogy ilyen élethű, realitásában megkapó és megrendítő harctéri felvételeket még sehol máshol nem tudtak értékesíteni. De talán még mesésebbül vonta be a magyar élet, a hazai rög adottságait, szokásait és tradícióit, a művészkedés vagy bűvészkedés kísértéseit mindig a legóvatosabban elkerülve. Hogy néhány hibája mégis van a filmnek, azt éppen nagy előnyei miatt nem szabad tagadni. A történet bizony terjengős és zavaros, meglehetősen sok lélektani lehetetlenséggel s olyan mesterkéltséggel, hogy a néző az eseményekből sohase találhatja ki, vajon mi fog következni. Az a komor predesztinációs alapfelfogás, hogy a bűnt az Isten negyedíziglen bünteti, dogmatikai túlzása mellett a propagandacélnak sem használ, s ok nélkül kelti a nézőben az élet megváltoztathatatlanságának fatalisztikus hiedelmét. De legnagyobb baj szerintünk az, amit a közönség csak későbbi eszmélődés folytán fog észrevenni, hogy nem eléggé a lélek mélységéből, hanem kiszámítottságból folynak az események és fordulatok. Az az érzésünk, s a darab közepétől a végéig ez nem tudott bennünket elhagyni, hogy ez a film mintegy mérleg előtt készült. A mérleg egyik serpenyőjére rátették a propagandacélt, a másikra pedig apró súlyokban különféle keveréssel mindazt, ami a mai emberre a korszellem és lelki beállítottsága folytán csak hathat. Egyszóval nem egy művészlélek vallomását és megnyilatkozását érezzük állandóan, hanem inkább a jól számító mesterember s a propagandavezér biztos és hidegen fölényes kezét. De ezt természetesen csak a magasabb esztétika nevében mondjuk, mert különben maradék nélkül tudtunk örvendeni a film sikerének, becsületes és hódító kiállásának.”
Anélkül, hogy most e film tartalmát ismertetnénk, csak ajánlani tudjuk – a világhálóról letölthető. De miért, hogy a szovjet gulágokról sem készült tudtunkkal igazán velőtrázó film? Pedig, hangsúlyozandó, bőséges tényanyag áll rendelkezésünkre a közel ezer szovjet gulágról. Álljon itt közülük ezúttal egy különösen is megrázó ténycsokor (A vörös fegyház) egy francia lap tájékoztatásai nyomán (Lettres de Rome sur l’athéisme moderne, 1936. június), szintén a Magyar Kultúrából (1936. június 20):
„Lille-ben nemrég Bagne rouge címmel érdekfeszítő könyv jelent meg az „Istina” kiadásában, amelyet dominikánusok vezetnek, s amely a szovjet-oroszországi állapotokról mindig komoly és megbízható adatokat közölt. A szerző természetesen névtelen, de annyit megtudtunk róla, hogy több évet töltött a szovjet börtöneiben (1923. november 14-től 1932 január végéig), művelt katolikus nő, és elfogatása előtt a fogolytelepeket gondozó női bizottság patronesszeinek egyike volt. Adjuk át neki a szót.
„Több mint 8 évet töltöttem a szovjet börtöneiben mint politikai fogoly. Jogom van tehát úgy beszélni a dolgokról, mint aki átélte azokat. És jogom van szólni száz- meg százezer fogoly nevében is, akiknek ártatlanságát még egy forradalmi törvényszéknek is el kellene ismernie.”
A fogoly nő Petrográdból Moszkvába került s ott hosszas kihallgatásnak vetették alá arra nézve, hogy milyen alapon hisz az Istenben. Erre hat hónapon át ismét börtönben tartották.
„Egy napon, május elején egy másik börtönbe vittek át (a Butirkajába). Ezúttal tizenöt úrinővel kerültem össze, akik valamennyien arra készültek, hogy számkivetésbe vigyék őket. Az egyiket tiltott kereskedelemmel vádolták, mert egy ruhadarabot adott el, hogy kenyérhez jusson. Egy másik úgy akart a maga és leánya számára élelmet szerezni, hogy süteményeket készített s azokat az utcán el akarta adni, vagyis elkövette a „spekuláció bűntényét”. Két fiatal leány ellen az volt a vád, hogy kémkedtek, azért, mert az angol konzul által rendezett estélyen táncoltak. Mások ellen az volt a panasz, hogy „a külfölddel titkos kapcsolatokat tartanak fenn”, s e vád alapja az volt, hogy külföldön élő emigráns rokonaiktól leveleket kaptak. Valamennyien egy fél tucat tolvajnővel és utcai lánnyal voltak összecsukva. Ami engem illet, én már másnap kézhez kaptam egy három soros GPU-jegyzőkönyvet, amelyben az állt, hogy részt vettem egy ellenforradalmi szervezkedésben s a büntetőtörvénykönyv 61. szakasza alapján tíz évi börtönre vagyok ítélve. Tíz nappal utóbb el is vittek Szibéria felé.”
Nem írhatjuk ide a fogoly nő szenvedéses útjának minden állomását Szibéria különböző vidékein s az irkucki börtönben. 1928-ban a Szolovki-szigetekre vitték. Az itteni életet a következőképpen írja le.
„Öreg és beteg emberek könyörögtek, hogy mentsék fel őket a rettentő nehéz munka alól. Erre botütésekkel kényszerítették őket a tovább menetelre s este aztán holtan cipelték őket vissza. Ennek a kényszermunkának rettenetességeit növelte a meleg ruha teljes hiánya. A foglyoknak egyáltalán nem adtak ruhát, még akkor sem, ha a régi ruhájuk rongyokban szakadt le róluk. Akiket nyáron fogtak el, azokat télen is ugyancsak a nyári ruhájukban küldték ki a borzalmas hidegbe s a térdig érő hóba, hogy ott dolgozzanak. A foglyok, hogy az erdei munkától megszabaduljanak, nagyon sok esetben öncsonkítást végeztek s az ujjukat vágták le. Ezeket szigorúan megbüntették, sőt amikor ezek az öncsonkítások elszaporodtak, kijelentették, hogy ez az engedelmesség megtagadása s így halálbüntetéssel jár; számosat közülük csakugyan agyon is lőttek.”
„Voltak aztán rafináltabb büntetések is: így emlékszem egy szerencsétlen emberre, aki levágta a keze ujját s ezért egy durva kötéllel hozzákötötték egy levágott farönkhöz s otthagyták az úton 12 kilométernyire a teleptől, ráparancsolva, hogy húzza magával a fát egészen a telepig. A szerencsétlen néhány kilométerig el tudta cipelni a fát és aztán útközben meghalt. Ugyanakkor a szovjet kormány az amerikai kormánynak adott válaszában (az amerikai kormány megtiltotta az orosz fabevitelt, mint embertelen munka eredményét) kijelentette, hogy a fatermelés semmiképp sem történik erőszak alkalmazásával. Valamennyien hozzá voltunk szokva az örökös hazugságokhoz, de mégis elképedtünk, amikor az újságban Molotov miniszternek szemérmetlen kijelentéseit olvastuk, aki tagadni merte, hogy az erdőkben kényszermunka folyik, holott a Fekete-tengertől egészen az Uralig száz- és százezer szerencsétlen hadifogoly veszti állandóan az egészségét és életét a rettentő kényszermunkában.”
„Említettem, hogy az engedelmesség megtagadása halálbüntetéssel jár. Egyéb bűncselekményekért különféle büntetéseket eszeltek ki. Láttam sötét cellácskákat, amelyekbe a bezárt fogolynak csak minden második nap adtak mindössze egy csésze levest. Tilos volt ide még télen is vánkost vagy pokrócot magukkal vinni. Hóhéraink azonban még jobbat is kitaláltak. Nyáron, amikor az erdőm csak úgy hemzsegtek a moszkitók, a büntetésre kiszemelt áldozatot meztelenül odakötötték egy fához s több órán át otthagyták szabad prédájául a moszkitóknak. Vagy pedig ősszel, amikor a hőmérséklet már közel állt a zérus fokhoz, a szerencsétlen áldozatnak nyakig bele kellett mennie a vízbe s ott maradnia negyedóráig vagy még tovább. Borzalmas volt az, ha valakit két-három hétre a Szekirka nevű különleges börtönre ítéltek. Itt a büntetés a mozdulatlanságból áll. A foglyokat padokra ültetik, kezüket a térdükre kell tenniök s órák hosszat minden legkisebb mozgást is megtiltanak nekik. Csak két-három óránkint szabad egy kicsit körben járniok, de azonnal vissza kell ülniök megint. Éjjel az embereket sűrűn egymás mellé fektetik, így kell mozdulatlanul feküdniök két óra hosszat, amikor aztán parancsszóra hirtelen mindenkinek a másik oldalára kell fordulnia. Ez a büntetés a megőrülés közelébe vitt számos foglyot; voltak, akik kétségbeesésükben rávetették magukat az őrökre és akkor aztán rövidesen agyonlőtték őket.”
„A szakmunkásokat gyakran eladták valamelyik üzem vagy vállalkozás számára, rendes szerződés alapján… A tarifa szerint megállapított munkadíjat a GPU pénztára zsebelte be. Az üzem felelőséggel tartozott a fogolyért, hogy nem engedi megszökni, sem tétlenkedni. Ha rosszul dolgozott, vissza kellett küldeni a Szolovki-szigetekre. Épp olyan adásvételi szerződést állítottak ki rólunk, mint az állatok eladásánál szokás. Valóságban azonban minden fogoly örült, ha ezen az úton megszabadult az „átkozott szigetről”, a „gyötrelmek szigetéről”, ahogy a foglyok mondották. Nem egy mérnök és vegyész mondotta örömmel: „Elmehetek innen, eladtak Archangelszkbe (vagy máshova), milyen szerencse!”
A nőknek még sokkal rosszabb sorsuk volt, mint a férfiaknak.
„Sohasem engedték meg, hogy a nők külön csoportosíttassanak vagy helyeztessenek el. A legborzalmasabb nemi egyveleg foglalt teret. A nők helyzetét súlyosbította az a viszonylagos szabadság, amellyel a foglyok a telepen belül mozoghattak, továbbá az, hogy 15 000 férfira egyezer nő esett s a férfiak úgy ólálkodtak a nők körül, mint a farkasok. A telep főnökei a legrosszabb példával jártak elöl s úgy bántak a rabnőkkel, mint a mesebeli feudális urak a jobbágynőikkel… Aki látta, milyen helyzetben vannak a fiatal leányok és az apácák ezeken a telepeken, önkénytelenül a pogány császárok keresztényüldözéseire gondolt, amikor a keresztény szüzeket gyötrelmeik nagyobbítására rosszhírű házakba zárták.”
„A telep női lakóinak körülbelül 60 százaléka közönséges gonosztevő volt, köztük számos 16-18 éves leány, de már a züllés legalján; sőt akadt olyan is köztük, aki még 16 éves sem volt! A vezetőség megkísérelte, hogy külön gyarmatokat létesítsen egyenlő korú fiúkkal és lányokkal. Ezek az ifjúsági fogolytelepek azonban a legrémesebb kicsapongásoknak lettek tűzfészkei, úgyhogy maguk a bolseviki vezérek megrémültek tőle. Így aztán beérték azzal, hogy csak a fiúkat fogták össze a bolzsevói telepen, Moszkva mellett, s ott amolyan rendőri kopókká képezték ki őket, akiknek feladatuk az lett, hogy a többi fogoly közé elvegyülve, őket kikémleljék és ellenük vádaskodjanak.”
„Számos részlet olyan, hogy közelebbről leírni lehetetlen. Elég, ha megemlítem, hogy maguk a férfiak, legalább a tisztességesek, méltatlankodtak, sőt megpróbáltak tiltakozni is a mód miatt, ahogy itt a nőkkel bántak. Többször lehetett ilyesmit hallani egy-egy férfi ajkáról: „Én magam valahogy elviselem ezt a poklot, de ha megtudnám, hogy a feleségemet vagy a leányomat ide vezetnék, inkább a saját kezemmel ölném meg őket.”
„Nem írhatom le a Szolovki-telepnek minden borzalmát. Ehhez kötetek kellenének s a történetírónak az a nyugalma, amellyel egyedül az okmányokba tekint bele a nélkül, hogy egy pokoli vízió rettenetes rémülete gyötörné.”
„Hasonlóképp sokat beszélhetnék a Fekete-tengeri híres csatornaépítésről, mert engem a tervező-iroda statisztikai hivatalában alkalmaztak s így módomban volt ennek a vállalatnak könyvvezetésébe is bepillantani. Mondhatom, az egész vállalkozás óriási és visszataszító világcsalás volt, de ennek részletezése messze vezetne. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a világcsalás eddig körülbelül 300 000 ember életébe került a kezem közt megfordult kimutatások szerint is. Egész fogolykaravánok pusztultak el az erdőkben, fekvőhely nélkül, orvosi segély nélkül, gyakran élelmiszer és iható víz nélkül. Voltak helyek, ahol a legközelebbi ivóvízért 3-4 kilométert kellett volna gyalogolni, azért a halálra csigázott emberek inkább a mocsarak bűzös vizét itták. A halandóság oly nagy volt, hogy a GPU minden ördögi erőfeszítésével is alig tudta a folyton megújuló emberhiányt újabb fogolyszállítmányokkal pótolni. Pedig ezek a számok csak magára a csatorna-ásatásra és építésre vonatkoznak s ezen kívül rengeteg sokan voltak még, akiket a Murmanski-vasútépítésre és egyéb üzemek számára eladtak. Egy tucat erre vonatkozó akta fordult meg a kezem közt, amelyekben 1000, 1200, 2000 emberi állatállomány eladásáról volt szó, akiket „franco” szolgáltattak ki ezen és ezen az állomáson.”
„Ősszel mindig nagyon jól tudták, hogy a tél folyamán fokozottabb halálozással kell számolniok. Mikor az Anzeri-szigeten voltam, már szeptember havában több száz félmeztelen szerencsétlen embert láttam óriási sírgödrök ásásával elfoglalva, hogy majd télen ne kelljen sírgödrök ásásával bíbelődni, amikor a föld már szinte kővé fagyott. Mikor aztán megint tízezrével érkeztek újabb foglyok Szolovkiba s a GPU emberei látták, hogy minden hajlék, minden némileg lakható viskó vagy raktár tele van már emberrel s az újonnan érkezett szerencsétlenek már azokban az istállókban sem férnek el, amelyeknek lakói, az állatok, megfagytak a hidegben, egyszerűen ezekbe a sírgödrökbe helyezték el őket, amelyek aljára egy csomó szalmát, a tetejére egy sátorponyvát terítettek. Ezt nevezték emberi lakóhelynek a jeges sarkvidék közelében! Jól tudták, hogy a szerencsétleneknek ruhájuk sincs s már amikor a hőmérő erősen a zérus fok alatt járt, jelentékeny részük akkor is félmeztelen, sőt teljesen meztelen volt. Nem túlzok; a saját szememmel láttam végeszakadatlan karavánokat vánszorogni a hóban, akiknek legalább a fele mezítláb járt vagy nyomorúságos nyírfakéregből készült papucsban; ruha helyett az egyiken mindössze egy zsákvászon lógott, másoknak minden egyéb híján egy rongy övezte az ágyékukat, de akadt köztük mindig egy bizonyos hányad olyan is, akin egyetlen cérnaszálnyi ruha sem volt… Mindenki tudta, hogy nemcsak gyógyszer nincs a gyógytárban, hanem élelmiszer sincs már elegendő, még az amúgy is igen szűkre szabott fogoly-porció számára sem. Mikor aztán járvány tört ki s két hónap alatt a telep lakóinak kétharmad részét elvitte, a moszkvai GPU-nak volt arca ahhoz, hogy a nemzetközi botrány elkerülése végett a saját alantas közegeire tolta a vádat s 17 embert közülük agyonlövetett, holott ezek csak végrehajtói voltak a felsőbbség akaratának, amely mindenről nagyon jól volt informálva.”
Száz szónak is egy a vége. Igen, minderről is kellene végre egy olyan megrázó film, mint volt Jézus Krisztus utolsó tizenkét órájáról Mel Gibsoné, a Passió. Vajon meddig kell még reá várni?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
