E két stratégiai fontosságú ágazat úgy tűnik, valahogyan mostohagyermeke a kormányoknak. Vannak, talán nem is kevesen, akik egy nagyon is tudatosan megtervezett népirtás forgatókönyve végrehajtásának tekintik mindkét, de főként a második Orbán-kormány e két területen való passzivitását. Most nem mennénk bele annak taglalásába, hogy ez mennyire igaz vagy sem. A tények így is eléggé lesújtóak.

„Legjobb orvoshoz, kórházba nem kerülni!” Egyre többször hallja ezt az ember. Az ÁNTSZ minapi belső vizsgálatából kiderül, hogy a kórházi ellátásra szorulóknak több mint a fele olyan helyre kerül, ahol az ellátásukhoz nincsenek meg az elégséges gyógyítási feltételek, sőt egy hatósági vizsgálat szerint Magyarországon nincs is olyan kórház, amely megfelelne a gyógykezelés minimális szakmai feltételeinek. A kórházak több mint hetven százalékában nincs elegendő szakorvos, illetve szakdolgozó.

„Méltó a munkás az ő bérére!” – mondja Szent Pál (1Tim 5, 18). Mégis, miként lehetséges, hogy pont az orvosok és a pedagógusok folyton a „nemzet napszámosai”? Miért, hogy ők valahogy sohasem bizonyulnak a kormányok szemében méltóknak bérükre? Egészségügyi dolgozók egyöntetű vallomásai szerint azért uralkodnak áldatlan állapotok kórházainkban, mert nincs pénz sokszor az alapellátásra sem.

Égbekiáltó bűn ugyanis, hogy amíg a kormánypropaganda Magyarország megújulásáról zeng ódákat, addig ezt az ágazatot jóformán egyáltalán nem preferálja. Persze nemcsak ezt a területet nem. Valójában a mezőgazdaságot sem, hiszen vidékeinken rengeteg a megműveletlen, humuszban viszont világviszonylatban páratlan termőföld, s csak nagyon kevés az őstermelő. A multinacionális áruházláncolatok egyértelműen mérgező, főként a rosszindulatú daganatos megbetegedések kialakulásában oroszlánrészű „élelmiszertermékei” viszont továbbra is szabadon kaphatók, sőt elsősorban azok kaphatók. (Vannak persze, mondhatnók, azért némi kormánytámogatást kapó őstermelő vállalkozók is, akik már ott vannak piacainkon, csakhogy az átlag magyar számára termékeik rendszeres vásárlása pénztárcaszűke miatt lehetetlen.)

Mondhatnók, és ráadásul jogosan, hogy olyan állapotok, mint ma, még a Kádár-érában sem voltak a medicina mezején. A kedves beteg nyugodtan „elpatkolhat”, mire a várólistán sorra kerül. Az elcsigázott ápolónők, megfáradt nyugdíjas szakorvosok tehetetlenül állnak és nem értik, miért, hogy amíg közutakra, stadionokra, úgynevezett infrastrukturális fejlesztésekre szó szerint két kézzel szórja a kabinet a pénzt, addig tőlük még a minimális támogatást is megvonja?

Ám lényegében ugyanez a helyzet az oktatás területén is. Csak szajkózza a kabinet, hogy a Klebelsberg Kunó-i örökség képviselője, de az egyetemet, főiskolát végzettek – pláne a humán szférát választók – jószerivel éhbérért robotolhatnak valamely sóhivatalban, vagy ha ezzel nem érik be, elmehetnek tányért mosogatni vagy időseket ápolni Ausztriába vagy Svájcba. És akkor még az egyetemeken, főiskolákon kapott minőségről nem is beszéltünk – még akkor is, ha vannak országok tőlünk nyugatabbra, ahol e téren a helyzet még katasztrofálisabb.

„Magyarország megújul”. „Magyarország jobban teljesít.” Hja kérem, a szép szavak nem igazak, az igaz szavak viszont nem szépek ugyebár. Egyenesen elkeserítő, hogy a fentebbi két területen a kormány teljesítménye elégtelen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info