Az „olaj a tűzre” fordulat arra a paradoxonra utal, amikor valamit úgy akarunk csillapítani, hogy még jobban felszítjuk. Mostanában a nagy kőolajtermelők úgy akarják lassítani az árzuhanást, hogy ezzel inkább gyorsítják azt. Szóval, olaj a tűzre, vagy inkább tűz az olajra.
A nyugatias modernitás technoevolúcióra épülő civilizációjának leginkább emblematikus megjelenítője az autó, így a világ egyik legkényesebb hatalmi kérdései közé tartozik az olaj termelése, kereskedelme, és legfőképpen annak mindenkori ára. Ebből akár az is következhetne, hogy ha globális hatalmi alkuk függvénye az olaj ára, akkor ennek nagyon stabilnak kell lennie, hisz csak a néhány nagy szereplőnek kell megállapodnia. Ez akár így is lehetne, de nem így van. Például azért nem, mert a legnagyobb szereplők stratégiai érdekei nemcsak, hogy nem esnek egybe, de gyilkos harc folyik köztük a planetáris dominanciáért. A másik, hogy a kőolaj termelésének és kereskedelmének globális rendszere már egy olyan hatalmas komplexum, amelyet tökéletesen egyik szereplő sem tud uralni.
A hatalomgazdasági érzékenység egyébként nemcsak abból adódik, hogy az autó, a motorizáció, mint a nyugatias modernitás világtörténelmi teljesítményének büszke hírnöke, és legfőbb legitimációs bázisa, olaj nélkül ócskavastömeggé válna. Hanem abból is, hogy a hadászati gépezet is értelemszerűen csak a kőolaj segítségével hozható mozgásba, a csillagászati összegbe kerülő repülőgép-anyahajók és vadászgépek is hasznavehetetlen hulladékká válnának olaj nélkül. De akkor végül, ki és hogyan határozza meg a kőolaj világpiaci árát?
Egy biztos, a kitermelés költségeinek nem sok köze van az árhoz. A legolcsóbban termelő szaúdi kutak egydollárnyi költséggel is képesek egy hordónyi kőolajat kitermelni, és vannak olyan kutak is, amelyek az extrém természeti feltételek miatt csak százdollárnyi költséggel képesek mindezt megtenni. Ez a százszoros eltérés nagyjából mindig igaz lehetett az elmúlt évszázad folyamán, miközben az árak hat és százhúsz dollár között ingadoztak, tehát nagyjából egy hússzoros különbséggel leírható sávban. Az elmúlt több mint százötven év során, amióta nagyipari módszerekkel elkezdődött a kőolaj kitermelése, összességében hat árciklus képe bontakozik ki előttünk. Ezek az árciklusok általában igen magas árral kezdődnek, majd, bár nagy kilengésekkel, de az árak igen jelentős csökkenésének, időnként összeomlásának lehetünk tanúi.
A nagy ingadozások alapvető oka az, hogy a kőolajbusiness óriási vonzása következtében hatalmas kapacitások, majd ennek nyomán óriási készletek halmozódnak fel. És amikor előbb vagy utóbb bekövetkezik egy-egy világméretű recesszió, így ráadásul még a kereslet is csökken, akkor az árak esetenként igen látványosan összeomlanak. Ilyen volt például a harmincas évek eleje, amikor a nagy világgazdasági válság, az óriási recesszió nyomán mindeddig a legalacsonyabb szintre estek az olajárak. A 25-27 éves nagy ciklusok, belső ingadozások ellenére 1870 és 1970 között összességében az alaptendencia a kőolajárak évszázados ívű csökkenése volt.
Ez a nagy technoevolúciós optimizmus időszaka, ami a két menetben lezajló „olajárrobbanással” egyszer és mindenkorra véget ér. Ekkor 1973 és 1981 között nyolc év alatt tizenhatszorosára emelkedett a kőolaj ára. A kialakuló globális hatalmi konfliktusok, a permanens közel-keleti háború, az iráni polgárháború persze szintén komoly szerepet játszott a drámai áremelkedésben, bár az olajár fegyverként való működése nem egyértelmű, hiszen már akkor is az éppen Szovjetunió fedőnév alatt futó Oroszország volt a világ legnagyobb kőolajtermelője, így ez a hatalmas árnövekedés elsősorban számára jelentett gigantikus többleterőforrásokat. Mindez ma sincs másként.
Az olajárak tartós csökkenése mögött feltehetőleg meghúzódnak az amerikai birodalom olyan stratégiai törekvése, hogy Oroszországot megrendítse, de ezt láthatólag nem tudja anélkül megtenni, hogy ne adjon óriási előnyt a többi riválisának, főként Kínának, Japánnak és Európának. Ráadásul olyan alapvető stratégiai szövetségesét, mint amilyen Szaúd-Arábia, is egyre súlyosabb helyzetbe hozza. És végül, de nem utolsósorban felsebzi önmagát is, hisz az Egyesült Államok úgy vált újra a világ legnagyobb kőolajtermelőjévé, hogy az új rétegrepesztési eljárással egészen új fejezetet nyitott a kőolajbányászat történetében. A tartósan harminc dollár alatti olajárak azonban százmilliárd dolláros károkat okozhatnak ezeknek a cégeknek, és ezzel lényegében magának az amerikai birodalomnak is. Tovább fokozza a kínálati nyomást az is, hogy az Irán elleni szankciók feloldása csak most kezdi igazán éreztetni a hatását, amikor majd az évi kétszázmillió tonna iráni olaj is rázúdul a piacra. És valójában Kína gazdasági növekedésének tartós lelassulása szintén a kőolaj áresése irányába mutató üzenet. Van azonban egy ezeknél is mélyebb ok. Azért válik tehát egyre olcsóbbá az olaj, mert egyre kevésbé van rá kereslet, és azért alacsony a kereslet, mert nincs jövedelme a munkaerő tulajdonosoknak.
Ennek az összefüggésnek a lényegét egy Henry Fordhoz kapcsolódó anekdota világíthatja meg számunkra. Mikor az első robotok megjelentek a Ford művek gyártószalagjai mellett, Henry Ford karon ragadta a szakszervezeti vezetőket és kaján vigyorral a robotokra mutatva azt mondta nekik, hogy na, ezeknek próbáljatok sztrájkot szervezni. Ám azok visszavágtak, hogy maga meg ezeknek próbáljon autót eladni. Előbb vagy utóbb mindennek egyensúlyba kell kerülnie.
Most is ez fog történni.
mho
Hunhír.info
