“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!” Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről. Az egész rém-történelmünk legnagyobb csúsztatása, hogy – elleneink kénye-kedve szerint – egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által tisztelt és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk és gyilkoltunk a “kulturált” Európában.

Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?

Bizonyos befolyásos, és nemzetellenes körök érzékenységét (lásd: érdekeit) sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek tömegétől. A dicső nemzeti múltunk, a maghozó fénymadár, az Árpád-sávos zászló, a Szent Korona mentén megvalósuló nemzetegyesítéstől.

Nos, kik is voltak a hunok, apró termetű, “görbelábú gyilkológépek”, vagy egy ősi kultúra hordozói?

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az úgynevezett “rablóhadjárataik” során a hunokat többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb célpontjai) felszabadítóként üdvözölték. Hiszen, nem írhatjuk a véletlen számlájára a különféle szövetségek kötését, vagy Atilla mérhetetlen dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Atilla hadainak élvonalában harcoltak.)
A kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich, Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Atilla Róma elleni háborúival, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a barbár hunokról mesterségesen kialakított kép. Nem beszélve a 452-es Róma elleni háborúról, amelyek során Atilla egy aggastyánnak, Leónak, Róma püspökének könyörgésére – a totális győzelmet feladva – visszafordítja hadait.
Elhagyván a különféle kitalált elméleteket, járványokat, főként a vérszomjas hódítót megfutamító angyal meséit, tegyük fel a kérdést: mi lehetett ennek a “hátraarcnak” a valódi oka? A beígért hadisarc nagysága nem bírhatott jelentőséggel, mivel Atlila lába előtt hevert Róma minden kincse. Egészen más jellegű megállapodásról lehet itt szó, például a római vallási, társadalmi viszonyokat kitűnően ismerő Atillának (12 éves korától egészen felnőtté válásáig, mint békét szentesítő “cseregyerek” élt Rómában) az eredeti szakrális tanok visszaállítására tett püspöki ígéretről. Tudniillik, valami okának lennie kellett, hogy a hunok is Isten ostorának nevezték magukat.

Így, és csak ilyenformán érthető a kézenfekvő hadvezéri találkozó helyett, az egyházi közvetítéssel kialkudott békekötés, illetve az érthetetlen visszavonulás.

Ámde nézzük meg Róma egyébirányú viselt dolgait is, a fél világ tartós leigázását, a rabszolgamunkára felépített társadalmukat, az erkölcstelenségben, korrupcióban tobzódó vezetőrétegét. Igaz, nagy dolgokat vittek véghez, sokat adtak a világnak. A kérdés csupán az, ők honnan vették az alapokat, de ez már egy másik történet.
Visszatérvén a hunokra, egyre inkább fény derül a világ által olyannyira csodált kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre. A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas hadviselés tudományuk, a visszacsapó íjuk, a hús- és a tejpor által biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a nyugatot.

Példát mutattak a vallási, és faji toleranciából, több mint 50 népet, népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a “mától kezdve, mind hunok (magyarok) vagytok” kimondására, az arra érdemesek befogadására és még a végtelenségig folytathatnánk a sort.

Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejű szörnyeteg.

Mégis, a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két elgondolkodtató mondat. Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:
“Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek.”
“Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”
“Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”
“Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”
“Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Atilla) udvara.”

Egy szó mint száz, Atilla országa menedékül szolgált a “kulturált” nyugati életviteltől megcsömörlöttek, a kitaszítottak számára. Hovatovább, már annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri nemtetszését fejezte ki. Állítólag még az “utolsó római”, Aetiusz is fontolgatta a “barbár” Atillához való átállását.

Mindezek a tények sejtetni engedik egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és kultúrájú (bár az európaitól alapjaiban különböző) társadalom létezését a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.

Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:
“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”

Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.
A kérdéskör egészét, tekintettel a több kötetnyi irodalmára, nincs módunkban áttekinteni, de végezetül tegyük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: Hová lettek a hunok?

(Tekintsünk most el a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint “kihaltak”.) Nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok, kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak a génjeinkben, a mindennapjainkban, a mondáinkban, a népművészetünkben és az életérzésünkben.

Mi magunk vagyunk a hunok!

Hunhír.info