Először próbáljuk meg körülhatárolni a fogalmakat, meghatározni társadalmi, politikai szerepüket. Az ideológiák, eszmék, a történetpolitikai értékek kifejezik egy adott társadalom múltképét, eszmei preferenciáit, követendő példáit, lényegében a társadalompolitikai gyakorlat legitimációs eszközeiként, a jövőkép megformálóiként működnek.
Szeretném, ha a kedves olvasók mindebben nem egy száraz, unalmas gondolatmenetet látnának, hanem megértenék, hogy mindez összefügg a mindennapi élettel, személyes sorsokkal. Attól függetlenül, hogy csak az emberek kisebbsége gondolkodik e fogalmakban, kategóriákban, azonban lehet, hogy bizonyos esetekben nekik a rosszabb.
A két világháború között a hivatalos keresztény-nemzeti ideológia Teleki Pál, Hóman Bálint és Szekfü Gyula munkássága révén a történelmi állameszmét helyezte középpontba. Ez a korabeli szellemtörténeti történetfilozófia által megalapozott állameszme definiálva saját függetlenségi és alkotmányos alapértékeit, egyrészt folyamatosságot képezett a magyar történelemmel, a múlttal, másrészt védekezést jelentett a nemzetiszocializmus irracionalizmusa, a nyugati és a hazai szabadkőművesség nemzetrombolása, a szovjet bolsevizmus a civilizációt lerombolni szándékozó céljai ellen.
A 30-as évek végén ezt az ideológiát és a mögötte álló társadalmi gyakorlatot igyekeztek szélesíteni, szociális tartalommal telíteni a népi mozgalom, valamint az ekkor felerősödő jobboldali radikális mozgalmak. Azt sem tagadhatjuk, hogy a hivatalos állameszme közjogi kereteibe kényszerült, az 1918-as nemzeti katasztrófát részben előkészítő vezetőiktől megszabadult polgári, radikálisok, szociáldemokraták is hozzájárulhattak néhány jó elképzeléssel a korabeli szociális viszonyok javításához. Szintén voltak jó és felelős szociális elgondolásaik a nyilas és a nemzetiszocialista ideológusoknak is, bár külpolitikai orientációjuk, preferenciáik súrolták a hivatalos állameszme határait.
Ismeretes, hogy a kommunista rendszer egy teljesen szervetlen, osztályharcos, marxista és munkásmozgalmi ideológiát, identitást, történetpolitikai értékrendszert erőltetett a magyar társadalomra, állampolgárokra. Szerencsések voltak azok, akik e több mint négy évtized alatt az otthonról kaptak más értékelést, szempontokat, így másképp láthatták a magyar múltat, kultúrát, értékeket.
A környező országoktól eltérően a Kádár-rendszer, majd az Aczél-féle kultúrpolitika sokkal szűkebbre, az internacionalista igényeknek inkább megfelelőnek formálta az identitásképet, a történetpolitikai szemléletet, ezzel lénygében nagyon meggyengítette a magyar tömegek lelkierejét, eszmei immunrendszerét.
Ehhez röviden még talán csak annyit érdemes hozzáfűzni, hogy a munkásmozgalmi ideológia mellett a Rákosi-rendszer felvett egy sajátos reformkori frazeológiát, mely 1956-ban szembefordult vele. A Kádár-rendszer eszmei-ideológiai tekintetben a 70-es évek végéig az ólomszürke munkásmozgalmi- és párttörténeti identitásképet erőltette. A Rákosi-rendszertől ebben csak a sztálinizmus és a személyi kultusz, vezető figuráinak elvetésében különbözött. Megemlítendő, hogy mindét rendszer identitásképébe építette a népi mozgalom a kommunistákkal együttműködő baloldalát, azonban jobbszárnyát már nem. A Kádár-rendszer későbbi periódusainak identitásképében megjelenhettek a németellenes polgári és katonai ellenállás személyiségei.
Ettől függetlenül a Kádár-rendszer identitásképe lényegében 1867-ig terjedt, utána csak a már említett szempontok érvényesülhettek, leszámítva egy-két értékteremtő, helyi szakpolitikust.
Az egyébként sokunk által nagyra becsült Nemeskürty István egyik művében a következőképp történt az ekkor elfogadható történeti ideológia, identitáskép meghúzásának korszakhatára: „Az ezredéves ünnepségek táján a magyar nyelvet az uralkodó osztály hatalmának jelvényévé tette, misztifikálva az e nyelven értők közösségét, feledé magát a nyelvet, az országlakosság egyetemességét ruházta fel különleges küldetés szerepkörével, a „fajtánk” mások felettiségét hirdetve. Fokozatosan feledésbe merült az azonos nyelvet beszélő, ámde a különböző társadalmi osztályokhoz és rétegekhez tartozó emberek éppen a nyelv által megteremtett közössége, s ez a szép, humanista eszme beleveszett a „magyar fajta” hamis-(és szabad előfordulásában már Szent István óta alig létező)-mesterségesen kitermelt dudvájának bozótjába. Ki-ki a maga kedvére magyarázta: ki is a magyar? Mi is a magyar? A nemesember. A paraszt. A keresztény vallású. Aki ezen belül református. Aki katolikus. Aki itt meg itt született. Fogyván aztán a nemesúr, s fogyván az „igazi”, a „tősgyökeres” paraszt is, meg zsugorodván a terület, ahol születni lehetett, a tagadás vált igenléssé. Nem az határoztatott meg, hogy ki hát a magyar, hanem, hogy ki nem az: magyar, aki nem német, nem sváb, nem zsidó, nem szlovák, nem román, s a többi.”(Parázs a hamu alatt Bp. Magvető 1981 294-95.)
Bár tiszteljük Nemeskürty Istvánt, e megállapításokat így nem tekinthetjük helytállónak a mai történettudomány állása szerint sem. Csak nézzük a Monarchia és a Horthy-rendszer többnyelvű bakjegyeit. Senki sem akarta kizárni a nemzetiségeket a magyar közösségből, az ő egyes csoportjaik fordultak szembe a magyar állammal, idegen államcélokat megfogalmazva.
1990 körül az Antall-kormány kísérletet tett a történelmi állameszme legalább részleges helyreállítására, ezt az akkori ellenzék /MSZP, SZDSZ, FIDESZ/ dühödt támadásai kísérték. Csak gondoljunk az 1990. június 4-ei megemlékező parlamenti ülésről történő kivonulásukra.
Nem lehet mosoly nélkül elmenni azon fórumok képeinek emléke előtt sem, ahol Antall József, talán jó szándékkal, az MDF ideológiai arculatáról, eszmei integrációs céljairól beszélt. Ez esetekben mindig előkerült, hogy az MDF ideológiai alapjait egyforma súllyal képezik a nemzeti liberalizmus, a kereszténydemokrácia és a népi gondolat. Erre, főképp általában az utóbbi említésére a közönség soraiban ülő, főképp idős emberek tapsviharban törtek ki. A végeredményben azonban e periódusban a népiesség eszméinek, programelemeinek érvényre jutásával nemigen találkozhattunk. Ellentétben természetesen a liberalizmussal. A bizonyos tekintetben értékeket, eredményeket is teremtő és képviselő Antall József elmondta jó beszédeit, learatta a tapsokat. Mire gondolhatott közben? Esetleg: Én mondom, ti hallgatjátok…
1990 után a sajtó, a tömegkommunikáció meghatározó területeit uraló SZDSZ megpróbálta a századelő szabadkőműves, polgári radikális ideológiájának modernizált, aktualizált, nemzet- és vallásellenes ideológiája egy variánsát domináns szemléletté tenni. Hatalmas, meghatározó sajtó-, oktatási-, médiapozíciói ellenére ebbe is beletört a bicskája. Többek között azért is mert, sok esetben ezzel az államilag támogatott liberális, polgári radikális ideológiával szemben a kockázatot vállaló, egyéni hazaszeretet vette fel a küzdelmet és került nyertes pozícióba. Ehhez, még azt is hozzá kell tenni, hogy ebből az ideológiából még a kevés jó szempont is hátrasorolódott, a 2000-es évek elején szerepét átvette egy teljesen neoliberális, komprádor, piaci, libertáriánus ideológia(a másság és a multikulturalizmus) propagálásával, főként a 2004 körül az SZDSZ-t hazaárulásban előző, akkori MSZP jóvoltából.
2010 után a kormánypártok ismételten egy folyamatos, történelmi állameszme értelmezésére helyezték a hangsúlyt, emellett úgymond „néppárti” konszenzusos rendszert alakítottak ki.
Igazságtalanság lenne bizonyos jelentős, gazdasági, szociális, családpolitikai eredményeket tagadni, azonban nem csak a szójáték kedvéért jegyezzük meg, hogy e néppárti rendszerből éppen csak a nép egy része maradt ki.
A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban egy rövid pillantással megállapítható a vezető kormánypárt és az SZDSZ hátterű értelmiség, üzleti szféra konszenzusa. Az utóbbiak a főirányokat felismerik és elfogadják, azonban számos ponton találnak közös pontokat a vezető kormánypárt liberális csoportjaival, így beépültek a hatalomba. A közös ellenség a 4-5 %-os jobboldali radikális értelmiség, különösen, ha már nem áll mögöttük senki.
A sok tekintetben jó, más vonatkozásban viszont hiányos társadalmi integráció és ideológiai alátámasztása meglehetősen domináns erővé vált. A kormánypártok a migránskérdésben elfoglalt, a keresztény és az európai civilizációt védelmező határozott álláspontjuk miatt mára lényegében vetélytárs, ellenzék nélkül maradtak. Leginkább sajnálatra méltóak a szocialisták, akik képtelenek megtalálni egy ténylegesen hazafias és baloldali párt irányvonalát. Az idegen eszméket és értékeket valló DK és egyéb SZDSZ utódszervezetek súlya már lényegtelen.
A jelenlegi kormánypárti rendszer hivatalos ideológiájává egy elitista konzervatív-liberális ideológiát tettek, mely a dualizmus kora hasonló ideológiájában találja meg előképét. Ennek jelképes kifejeződése a jórészt joggal felállított debreceni és budapesti Tisza István szobrok. /Részemről talán kissé jobban örülnék Gömbös-, Teleki-, Keresztes-Fischer Ferenc-, Kállay Miklós-, Horthy Miklós szobroknak./
Kapcsolható még az említett konzervatív-liberális ideológiához a Horthy-korszak legmérsékeltebb, konzervatív-liberális, a koalíciós idők egyes polgári politikusai és irányzatai, valamint 1956 személyiségeinek és irányzatainak kultusza.
Ennek a konzervatív-liberális-elitista ideológiának a mai, egyszerűsített, rosszul értelmezett társadalompolitikai terminológiája a polgári jelző, mely társadalmi-integrációs határok megjelölésére is szolgál. Nagyszámú ide csapódó oligarcha, vattaember részesülhet érdemtelenül aránytalan pozicionális-, pénzügyi- és adókedvezményekben, viszont az ebből kimaradó társadalmi csoportok számára nemigen marad más út, mint a periferizálódás, vagy nyugat-európai, esetleg távolabbi kivándorlás.
A mai világ bizonyos folyamatai kissé hasonlíthatóak az 1860-as és 70-es évekhez, mikor a liberalizmus térnyerése bizonyos tekintetben maga alá temette az önkényuralom korában a nemzeti értékek, a függetlenség mellett kiállt társadalmi csoportokat és rétegeket.
A kormánypárti ideológia és a történetpolitikai preferenciák azonban természetesen tartalmaznak értékeket is, mérsékelten közvetítik a magyar társadalom és ifjúság felé a dualizmus kora értékteremtő, az I. és a II. világháború honvédő, és nagyon mérsékelten a Horthy-korszak hazafias értékeit. Ez a környező országok, nemzetek esetében jóval erősebb, hatékonyabb, az volt már a kommunizmus időszakában is.
A jelenlegi hivatalos ideológia részét képezi a fentieknél jóval inkább előtérbe helyezett magyar zsidó holokauszt túldimenzionált értelmezése, vagy a különféle történelmi mozaikelemből konstruált roma holokauszt. Itt természetesen nem az áldozatokra, a veszteségekre történő természetes és jogos kegyelet és megemlékezés a probléma, hanem ezeknek a nemzeti identitást és a nemzeti történelemszemléletet támadó, megkérdőjelező értelmezése. Mindezen túl, bizonyos csoportok számára akár a jelenre vonatkozóan is, minden kritikai megnyilvánulás elleni védettséget jelentenek. A roma veszteségek a reális tényeket és arányokat meghaladó értelmezése, egy a történelmi Magyarország a reformkorban élő nemzetiségeinek, magyarellenes, romantikus-nacionalista ideológiájához hasonlítható.
Minden bizonnyal a társadalmi, gazdasági, szociális viszonyok fejlődésével, szélesebb csoportok egzisztenciális helyzete javításával, a demokrácia bővülésével a nemzeti ideológiai, történetpolitikai viták és konfliktusok területén a konszenzus lehetőségei is javulhatnak. Csak érintőlegesen megjegyezve, ehhez azonban más értékrendszernek, társadalmi felfogásnak, hangsúlyoknak kellene érvényesülniük. A liberális-elitista felfogás, a deviáns rétegek másságának védelme mentén alapvető nemzeti, gazdasági feladatok megoldatlanok. Az ország jelentős vidéki régiói leszakadtak, panganak, felzárkóztatásukra legfeljebb az említett népi gondolatrendszer egyes elemeit komolyan vevő Nemzeti Fórum tesz kísérletet. A nemzetközi hírű antropológus, Henkey Gyula közlése szerint még a 2010 körül, Lakitelken, barátja Fekete Gyula félrevonta Orbán Viktort, ismertetve vele a népi ideológia fő céljait.
Szintén csak kitérőleg említhetünk itt a liberalizmus által előidézett néhány súlyos problémát, a közbiztonság romlását a pangó régiókban, fiatalok tömegesen a tercier szektorok felé, a nagyvárosokba, vagy külföldre irányulását, a közpénzen eltartott deviáns rétegek elfordulását a munkától. Így lehet az, hogy ma Magyarországon kevesebb lakás épül, mint 1933-ban, vagy 1943-ban, a mezőgazdaság eredményei jóval gyengébbek, mint mondjuk, 1960-ban. Mezőgazdasági vállalkozó panaszkodik, hogy nem talált embert a meggy leszedésére.
E munkamorálhoz kötődő problémák is kapcsolódnak a társadalom általános morális, ideológiai, eszmei állapotához. A jobboldali radikalizmus morális viszonyulása a munkához eltér a liberalizmustól, a munkát értékteremtő, közösségépítő tevékenységként értelmezi.
Az egész problémakör talán igen érdekes vetülete, hogy a Kék Fény 2015 november 30-ai adásában – talán egy rendőrségi árnyékra vetődés magyarázataként – felmerült az úgynevezett „jobboldali szélsőségek” által előidézett nemzetbiztonsági kockázat kérdése.
Az érvelés során Boross Zsigmond Attila, politológus, rendőr alezredes az interneten megtalálható tanulmánya: Humán faktor (Az emberi tényező szerepe az extrémizmus-elhárítás kérdéskörében) /Nemzetbiztonsági Szemle MMXIV. II./ is említésre került. A szerző tanulmánya elérhető az interneten, bárki elolvashatja. Érdemes lehetne röviden néhány megállapítását kielemezni, megvizsgálni.
Furcsa lett volna, ha a kérdéskörről nem a negyedszázada alkalmazott megközelítés szempontrendszere szerint esett volna szó. Ennek lényege, a vélelmezett, vagy vizsgálati szakaszban levő „terrorcselekmények” és az ideológiai, történetpolitikai szempontok közötti reláció, összefüggés sugalmazása. Az egész megközelítés kapcsán hirtelen beugrott, hogy a 60-as és 80-as évek között-általános iskolásként, gimnazistaként, egyetemistaként- néha kezembe vehettem valamely ismerőstől megkapva a Magyar Rendőr című lapot. A súlyos bűncselekmények a mai személyiségjog- és bűnözőpártolástól mentes ismertetésénél sokkal jobban érdekeltek a különféle politikai cselekmények. Ezek túlnyomó része „izgatás” volt, néhány a munkahelyen, vagy éppen a kocsmában előadott vers, vagy szöveg. Előfordultak más cselekmények is, példaként a vörös csillagok, vagy a Magyar Népköztársaság más felségjelei megrongálása, megsértése. Ma bizonyos védett jelképek megsértése bizonnyal terrorizmus lenne. Természetesen e cselekmények nem elfogadhatóak.
Nyilvánvaló, hogy a legminimálisabb terrorcselekmény, vagy bármely más, a BTK paragrafusaiba ütköző cselekmény a politikai érdekképviselet, vagy álláspont érvényesítése során vagy tekintetében elfogadhatatlan. Más vonatozásban viszont nem lehet elfogadni azt az álláspontot sem, hogy a jobboldali radikalizmus elvileg kötődhet bármiféle kriminalitáshoz. Minden szerveződést, személyt, megnyilvánulást csak a saját vonatkozásában lehet vizsgálni és értékelni. Azt sem jogosult senki sem meghatározni, vagy törvénybe ütközőnek minősíteni, ha valaki akár a XX. század bármely totális, vagy jobboldali radikális rendszere, vagy mozgalma gyakorlati tevékenységében, programjában bármiféle pozitívumot talál, vagy ezt közli, ismerteti, esetleg kivitelezésre javasolja. Minthogy példaként a mai Olasz Köztársaságban számos, a két világháború között, a fasiszta rendszer által meghozott jó törvény és rendelkezés van érvényben.
Az idézett tanulmány végén jobboldali radikális honlapok felsorolása szerepel, köztük a hunhir.info is.
A hétvége aktualitása a székesfehérvári MAZSIHISZ-rendezvény, melynek következtében a vezető kormánypárti politikusok, majd város kormánypárti polgármestere visszahátrált a Hóman Bálint szobor felállításától.
Mindenki ismeri a pro- és kontra-érveket. Egyrészt Szekfű Gyulával a magyar szellemtörténeti kiemelkedő történésze/a 80-as évek elején Szegeden Mérei Gyula tanár úr tanította őket), valamint kiemelkedő oktatáspolitikus/ 8. osztályos általános iskola bevezetése, szakközépiskolák, a gimnáziumok modernizálása, a tehetséggondozás/. Másrészt pedig valóban az egyik előkészítője az állampolgári jogegyenlőséget korlátozó 1938: XV. és az 1939: IV. törvénynek. Tudomásom szerint a szomorú deportáláshoz nem volt semmi köze. Nem is lehetett, hiszen azt a Belügyminisztérium szervei végezték.
A két szempont mérlegre helyeződött, az utóbbi bizonyult súlyosabbnak. Azért tegyük hozzá, hogy ezeket a német nyomásra született, vitatható törvényeket nem is teljesen érvényesítették. (Példa erre Kertész Erzsébet írónő-aki ifjúsági regényeket írt a 30-as években- majd a 2000-es évek elején íródott visszaemlékezéseiben arról emlékezik, hogy a korlátozó törvények ellenére lapszerkesztő lehetett, maradhatott.) Így Székesfehérváron eldőlt az egyenlőtlen erők közötti mérkőzés, a helyi, minden bizonnyal a FIDESZ-KDNP támogatói bázisát is jelentő konzervatív, katolikus csoport, és alapítvány vereséget szenvedett a FIDESZ, a MAZSIHISZ, a Hit Gyülekezete, a külföldi képviseletek idegenlégiós csapatától. Lehet Magyarországon kőbe, fémbe vésett, formált emléke a Bach-rendszer vezetőinek, Saguna püspöknek, Stefanik tábornoknak és a hazánkat bombázó Churchillnek. A nagy oktatáspolitikusnak nem.
Hóman Bálintnál még egyszerűbb példa, dr. Johann Béla esete. Ismert, hogy ő a magyar egészségügy-szervezés egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Ezért még a Horn-kormány egészségügyi minisztere, dr. Csehák Judit egy minisztériumi háttérintézményt róla nevezett el. Ezt az elnevezést pár éve visszavonták, arra való hivatkozással, hogy a Sztójay-kormány alatt is államtitkár volt. Mivel szakfeladatokat látott el, semmi köze sem volt a tragikus és szomorú deportáláshoz. Ennek ellenére pár éve visszavonták a háttérintézmény elnevezését. Másfél évtized alatt ennyit változott a megítélés, vagy inkább az erőviszonyok? Mindenesetre egyre erősödő elvárásokat és nyomást tapasztalhatunk a 2000-es évek elejétől egy leegyszerűsített, sematikus kép elfogadtatására.
Erre talán jó példa, hogy mikor a mindenki által szeretett és tisztelt Kabos László művész úr még a 2000-es évek elején, egy televíziós interjúban büszkén beszélt a maga és édesapja magyarságáról, aki 1940-ben huszárként, „Általment a Királyhágón.”, az undorító stílusú riporter olyan időszakokra is üldözést akart belőle kihozni, amikor még erről nem lehetett beszélni.
Johann Béla kapcsán, csak gondolatkísérletként merülhet fel, mindenki negatív szereplő volt a deportálásért egyébként részben felelős Sztójay-kormányban? Ha például nem Csatay Lajos vezérezredes a honvédelmi miniszter, akkor ki von ki mintegy 125000 zsidó férfit a deportálás hatálya alól a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatos alakulataiba? Sematikusan, előítélettel, a külső tényezők által előírt módon kell látnunk saját történelmünket?
Ennyi erővel felvethetnénk Nagy Imre szerepét, felelősségét is, aki 1946-ban az MKP belügyminisztereként a B-listázással mintegy 100 ezer köztisztviselőt távolított el pártpolitikai célzattal, vagy kivitelezte a hazai svábság elfogadhatatlan kollektív büntetését, kitelepítését. Mégsem e szempontok, hanem az 1953-as reformpolitika és a forradalom vezető szerepe és mártíriuma miatt került a nemzet Pantheonjába.
Ugyanez vonatkozhat Teleki Pálra, akinek mintegy évtizede, a tervezett szobra kapcsán kialakult vitában számos előadással, cikkel érveltem történelmi nagysága mellett. Mellékesen megjegyzem, hogy az ő miniszterelnöksége alatt nem született politikai motivációjú halálos ítélet, mint példaként 1953-55 között.
Aki igazságtalan, az bűnt követ el, írta a filozófus császár, Marcus Aurelius. Természetesen ez az esetleg bonyolultnak, ellentmondásosnak tűnő részletekre is vonatozik. Különösen, ha nemzeti önértékelésünk, a jövő felé továbbítandó értékrendszerünk a tét.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
