Hatvan évvel ezelőtt, 1945. április 4-én a Magyarországot megszálló vörös hordák egy kis vas megyei falunál Nemesmedvesnél átlépték a határt, és benyomultak az osztrák területekre. A XX. század Magyarországának második nagy tragédiája ebben az akcióban öltött testet, hiszen a trianoni területrablás után most az évtizedekig tartó szovjet megszállás előkészítésének egyik utolsó aktusa zajlott le. Nemesmedves külterületén ugyanis még április közepén is folytak a harcok.

Ma már tudni, valójában nem április 4-e ez a szégyenletes dátum, amelyet az elnyomott és kalodába zárt magyarság csaknem négy évtizeden keresztül rendőrbotok árnyékában, dühét, mérgét visszafojtva felsőbb parancsra ünnepelt. Felszabadulásnak nevezték ezt az eseményt azok a vörös talpnyalók, a nemzetgyalázó csürhe szolgálatába szegődtek. Hiába volt a dicsőséges ellenállás, hiába ontotta vérét a magyar baka, hiába adta életét a budai várból kitörő, az állati ösztöneit kiélő szovjet csőcselék meggyalázott asszonyokon, gyermeklányokon átgázolva ölte a magyart, ahol érte.

Mert mit hozott nekünk a Lenin fiúk utódainak gyűlöletes uralma? Az új kunbélák terrorját, Roth Manó, a gyalázatos vezér mindent elsöprő hatalmának kiszélesedését, az ÁVO-t, a gettót, a gulágot, a munkatáborokat, az internálásokat, a megnyomorított, meggyilkolt emberek többszázezres tömegét. Majd Kádár Csermaneket, az országot gazdaságilag is tönkretevő gulyáskommunizmust. A magyar nem sírós fajta. Nem sebeit nyalogatja, nem valós vagy vélt sérelmeit felnagyítva kér és követel, csak az igazságra áhítozik. A testi-szellemi terror időszakát próbálta feledtetni ’56, hogy dicsőséges forradalmunk és szabadságharcunk ismételten orosz eltiprása után tovább folytatódjon a nemzet-, ember- és szabadságellenes politika. A ruszki hordák kitakarodtak ugyan, de még mindig nincs rend a fejekben. Azt az időszakot éljük, hogy az egykori hű szövetségesek, szovjetbarát árulók a demokrácia álarca mögé bújva tovább szolgálják régi uraikat. Hogy ne legyen rend ebben az országban. Hogy ne ébredjen fel gumibottal és ideológiai butítással végrehajtott álomkórjából a magyar nemzet.

Mert itt most demokrácia van. S ez azt jelenti, hogy mindent lehet. Senki sem szól annak a pár szenilis nyugdíjasnak, egykori ÁVO-s verőlegénynek, markotányos nőnek, vagy börtönpribéknek, hogy ne nyalogassa meg a vörös csillagos emlékmű talpazatát. Itt most demokrácia van, és senki sem emeli fel szavát, ha a véres szájú kommunisták és késői utódai még most is felszabadulásnak nevezik a nemzetárulást és lélekrombolást.

G. Kirkovits István