Olvasom az MTI friss hírét: meghalt Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, egyszeres József Attila-díjas költő, a „Nemzet Művésze”. Igen, de mitől lett ő a „Nemzet Művésze”? Halottgyalázás vádja ide vagy oda, de nekem, remélem, nem egyedül, egyenesen hányingerem van az ilyen minősítésektől.

Most nem is kezdek el azon töprengeni, hány huszadik századi költőnk, írónk nem kapott ilyen kitüntetést – a kitüntetéseket jó ideje tudjuk, kik kapták és kapják ma is. Őszintén szólva leköpném magam, ha ilyet kapnék, de Istennek legyen hála, abban a helyzetben vagyok, hogy nem kaptam és nyilván esélyem sincsen, hogy kapjak valaha is – ezektől.

Ezektől? De mégis kiktől? Akik Juhász Ferencet tömjénezték végig a kádári időkben. Mert ki is volt Juhász Ferenc? Beke Albert irodalomtörténész már megfelelt erre huszonegy évvel ezelőtt: a kádárista rezsim udvari dalnoka, akinek jóformán senki sem olvasta a verseit, de mindenki, aki csak babért akart magának, elragadtatással nyilatkozott róluk. Mondom, anélkül hogy olvasták volna. Mert ha ezt teszik, csak megakad a szemük olyan szavain, mint amilyen volt – nem tévedés! – a „lópina”.

És ezt a kizárólag kommunista lélegeztetőgépekről életben tartott rímkovácsot „tisztelői”, derül ki a hírcikkből, „jó barátja, Ferenczy Béni közelében szeretnék örök nyugalomra helyezni”. Hiába, a kegyeletsértéssel elkövetett pofátlanságnak nincsen határa.

Akár Ferenczy mellé kerül földi porhüvelye, akár nem, egy tény: vele olyan valaki távozott, akire, ha áll még a világ, száz év múlva tényleg a kutya sem fog emlékezni. Tudja ma valaki, ki volt Lisznyai Kálmán? Egy Petőfi-epigon a tizenkilencedik században. Feledhető a költészete, mint az utánzóké. De ő legalább nem írt le olyasmiket, mint az elhunyt. Ha zsenije nem is volt, de gerince igen.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info