Vannak túlságosan is földhözragadtak, akik az iszlám terjeszkedést pusztán népesedési vagy gazdasági okokkal, vagy pusztán az iszlám militáns természetével magyarázzák – felszínesen. Ott, ahol igazi rend honol, valódi béke van, így ez nem történhet meg. A mélyebb magyarázat aligha lehet más, mint annak felismerése, amit nemrég Böjte Csaba, Barsi Balázs ferences atyák, vagy Márfi Gyula veszprémi érsek elmondott: elvesztettük hitünket. Hiten pedig nem mást, csak a keresztény, a katolikus hitet értették. És tekintsék akár nem is kevesen bármennyire szemellenzős szemléletnek, magam sem tudok más lényeglátó magyarázatot találni, mint a címben adottat.

Ott ugyanis, legyen az egy ország, egy család, vagy bárminemű emberi közösség, ahol Jézus Krisztust tekintik cselekvésük iránytűjének mindenben és kizárólag, nem történhet meg, hogy a félhold beárnyékolja életüket. Messze vezetne persze annak elemzése, mikor siklott ki először a vonat, azaz mikor kezdődött Európa kálváriajárása. Vannak, akik szerint a reneszánsszal és a reformációval, vannak, akik szerint csak a tizennyolcadik századi „felvilágosodás”-sal, s a „nagy” francai forradalommal.

Maradjunk most ez utóbbinál! Hiszen az akkori történések kísértetiesen emlékeztetnek a maiakra. Egy egyháztörténeti tankönyvből idézek (Dr. Szentgyörgyi Jordán Károly apát-plébános: A Katholikus Egyház történelme, 1903):

„A hitetlenségnek elvetett magva meghozta borzasztó gyümölcsét. Általa legelsőbben is egy vallás nélküli új nemzedék állott elő, mely minden tekintélytől, minden felsőbbségtől meg akart menekedni. Ebbeli vágyát az Észak-Amerikában éppen akkor kivívott szabadság és függetlenség élénk leírásai csak fokozták. Ehhez járult még az is, hogy a XIV. és XV. Lajos korabeli pazarlás és rossz gazdálkodás által előidézett pénzhiány súlyos adózást tett szükségessé, mely annál nagyobb elkeseredést szült, mivel a nemesség és papság, melyek a királyság legerősebb támaszaiul tekintettek, adómentesek valának.

Ily körülmények között, midőn XVI. Lajos az ország bajainak orvoslására nemzetgyűlést hívott össze, a gyűlés 1790-ben legott az egyház és a király ellen fordult.

Legelsőbben is az egyházi vagyont a nemzet birtokának nyilvánítván, elfoglalták, eladták; aztán a kolostorokat kirabolták, elpusztították; a templomokat színházakká vagy istállókká változtatták; a papokat legyilkolták, a feszületeket és az Oltáriszentséget lábbal tiporták vagy az oktalan állatok elé dobták. Utcai falragaszokon hirdették, hogy »nincs Isten«; s a temetők elé ezen föliratot helyezték: »A halál örök álom«. Éppen azért a vallást, az ünnepeket, vasárnapokat, a keresztény időszámítást eltörölték s Franciaország egyedüli vallásának az »ész kultuszát« nyilvánították, melynek istennőjeként a párisi Miasszonyunkról nevezett templom főoltárára egy romlott erkölcsű nőt állítottak s hódolatuk jeléül tömjént gyujtának neki, virágokat aggattak reá s ocsmány dalokat énekeltek tiszteletére. Akik pedig ezekkel az őrjöngőkkel együtt tombolni vonakodtak, vagy csak legkisebb jelét kis adták a keresztény vallás iránti ragaszkodásuknak, azok, mint hazaárulók, lenyakaztattak.

Miután az egyházzal, a vallással így végeztek, csakhamar a király személye ellen fordultak, kit honárulással vádolván, halálra ítéltek s az ítéletet rajta végre is hajtották 1793. január 21-én. Hasonló sors érte a király ártatlan nejét, Mária Antóniát és angyaljóságú testvérét, Erzsébetet, kik mindketten a vérpadon múltak ki. Majd a nemességre rohantak és midőn már azt is csaknem kiirtották, egymást hurcolták a vérpadra, a nyaktiló alá. Így került oda a vérszopó Robespierre is, míg a király kivégeztetője, Marat, orgyilok alatt hullott el. És midőn már nem győzték egyenként kivégezni a »honárulókat«, tömegestül kartácsolták le őket, vagy folyóba süllyeszték. Magában Vendéeben 500 gyermeket lőttek halomra, mert szüleik az Istenhez és királyhoz hívek maradtak.

Valóban egész Franciaország oly gonoszságok színhelye lett, melyhez hasonlót az emberiség még nem látott. Patakként folyt a vér, mert az őrjöngők dühe ellen nem biztosított senkit sem kora, sem neme, sem állása. A történelem két millióra teszi azok számát, kik e borzasztó időszak alatt megölettek. És mindez a fölvilágosodás és szabadság nevében s az emberiség boldogítására történt!

Nagy lecke volt ez a világnak, melyből megtanulhatta, hogy a nép nem teheti le keresztény jellemét anélkül, hogy egyszersmind emberi jelleméről is le ne mondjon s el ne állatiasodjék; és megtanulhatta, hová jut az emberi társadalom vallás nélkül, egyház nélkül, Isten nélkül!”

A fentebbi idézet mindent megmagyaráz, talán felesleges is hozzá további kommentár. Illetve csak egy tehető hozzá: a világ, benne főként Európa, úgy tűnik, mégsem tanult a nagy leckéből. Olyan ugyanis, hogy bűnözünk, és elvárjuk, hogy ne kapjunk érte büntetést, nincsen. Az európai ember csak akkor látszik észbe kapni, amikor már a saját házára, sőt életére törnek, merthogy akkor már nem dughatja tovább homokba a fejét. Pedig eladdig csak egyet kellett volna tennie: szeretnie Istent mindenben való követésével, és szeretnie földi hazáját, ami Tőle adatott neki, s érte minden áldozatot meghozni. Illetve kellene most is tennie, s akkor még visszafordíthatók lennének a mai történések.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info