Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer a srác. Na jó, inkább már férfiember, amolyan középkorú, stabil egzisztenciával, kicsinyke bolttal, sok vevővel, igazán jó hobbival. Szerette őt mindenki, vidám, jó kedélyű ember volt, akinél a vevők nem csak a vásárlás rövidebb-hosszabb idejére ragadtak le. Én is mindig kedveltem, különösen, mert amolyan igazi, tökös, jobboldali radikális pasinak ismertem meg. A boltjában is vállalta ez irányú kötődését, igaz, zsidózni csak pajeszos, kaftános vevők híján kezdett neki. Mert hát az üzlet, az üzlet.
Ám az élet mindig tartogat meglepetéseket és eget-földet rengető változásokat. Ilyen volt a migránsáradat. Barátunk elkötelezett migránssimogató lett. Járt ki a pályaudvarokra, terekre, szállított adományt, vásárolt és vitt mindent, amit csak jónak gondolt. Ment éjjel és nappal, mint zsidóban a fájdalom. Én is ritkán jártam a boltja felé, a napok a határokon, a táborokban teltek. Mikor azonban nagy ritkán mégis itthon voltam, véletlenül találkoztunk, hallhattam az álságos ideológiát: ő csak azt akarja, mielőbb menjenek innen. Ezért segít csak, nem más az ok. Menjenek, menjenek mielőbb és tovább! Hittem? Nehéz volt. Főleg akkor, amikor már fiait is magával cipelte, és rendre megjelent a legvéresebb szájú migránssimogató csapatok „vezetőségi ülésein”. Az i-re a pontot a migráns kölyköknek szervezett énekes-rajzos játszóháza tette fel. Már nem hittem a hazug ideológiát, már tudtam: megtérítették! És ekkor már tudtam azt is: Cherchez la femme! Mindig egy nő, egy szerelem áll az ilyen vad pálfordulások mögött.
Itt is egy új szerelem állt a háttérben, egy hölgy, aki liberális nézeteivel, vadul túlfejlett szociális érzékével port hintett a szemébe. Merthogy ő nem a pénzt látta a simogatásban, az biztos. Vett, vitt, vásárolt, tankolt, szállított, éjszakázott. Boltjába pedig egyre kevesebben tértek be, már mehetett néger is, ha akart, ő pedig egyre ritkábban foglalkozott az addig virágzó és sikeres üzlettel. Lettek helyette kedvelt migrijei, de ha nagy ritkán meglátott, még róluk sem akart velem beszélgetni. Bárki mással, csak velem ne kelljen. Ismert tán? Meglehet. Ahogy az is valószínű, tudta, én sosem változom, az elveimet sem pénzért, sem szerelemért el nem adom. Ha mégis belefutott egy-egy ilyen sztoriba, a vita vége gyorsan eljött. Érvei elfogytak, és már csak támadni, vádaskodni tudott: te mindig mindent előre tudsz, mindig mindent megjósolsz, de úgysem lesz igazad! Pedig én nem jósoltam, csak józan logikával szemléltem a dolgokat. És valahogy mindig nekem lett igazam, ám akinek érvei már nincsenek, annak egyetlen fegyvere marad: a támadás. Lassan kiutált a boltból. Én lettem a szar alak, a rossz vevő.
Aztán a nő ment, jött másik, tán még véresebb szájú migránssimogató. Azóta is együtt járják a táborokat, eddig határon innen, és most már határon túl. Simogatják kedvenc migránsaikat, ajvékolnak az aprónép sorsán, élete egyetlen dolog – a migránsok – körül forog. A bolt pedig? Hol megy, hol pedig nem. Mert már az sem érdekes. Már nem térhet be migráns, nincs kinek a sorsán ott keseregni, nincs kinek az áruját ajándékba odaadni.
Én pedig rájöttem: a migráns – simogatás vallás lett ezek között az emberek között. Vezérlő papjaik szektásítanak, a behódoló hívők pedig a szent migri oltárán mindent feláldoznak. Üzletet, szerelmet, életet.
Varga Moncsi – Hunhír.info
