Három szó, egy tőmondat. A végén, nyomatékkal, felkiáltójellel. Klasszikus tömörséggel mindent kifejez. Mindent, legfőképpen éppen azt, amit ezerkilencszázötvenhat jelentett a múltban és jelent ma. Legalábbis nekem, akinek bizony évről évre egyre nehezebb írnia arról, hogy valójában mit jelent ez a nap. No de miért is?

1956-ot nem élhettem meg, s olyan korban nőttem fel, melyben, ha valaki nem akart a sittre kerülni, hangfogót kellett viselnie. Jómagam is hányszor, de hányszor hallottam: „Igen, de…” A „de” szerény kötőszót könnyeket elnyomó elnémulás követte, az „ezt azonban nem szabad megmondani” évtizedeken át elfojtott keserűsége.

Emlékszem, áldott jó anyai nagyszüleim, ha a „létező szocializmus” anomáliáit már a Kossuth Rádió sem tudta teljesen elhallgatni, hányszor emlegették múlt századunk nyolcvanas éveiben, hogy minden baj okai a „tudhassuk-láthassuk elvtársak”. Erre persze rábólintott az ember, csak emlékezetem szerint arról, hogy mégis kik a leginkább felelősek ezért, és miért, valahogy soha nem tettek igazán említést még ők sem. Az, hogy ezt most utólag megírom, persze nem irántuk való vád, pláne nem haló poraikban, hanem csak lakonikus ténymegállapítás.

Negyvenhárom évemmel a hátam mögött már lassan regényt írhatnék magam is arról, hogy az 1956-os „pesti srácok” valójában mi és kik ellen fogtak fegyvert? Előadásaimban, amikor és ahol csak lehet, erre válaszul Wass Albert novellaremekét szoktam idézni, a „Patkányok honfoglalásá”-t. Nem idézem fel most ennek oly hátborzongató históriáját – olvasóink táborában bizonyosan túlontúl is ismerős történetről van szó. Ami a lényeg: vannak patkánytermészetű emberek, és ha azok kerülnek bárhol és bármikor hatalomra, nem ismernek megálljt a totális erkölcsi, szellemi és anyagi rombolásban.

Igen, az ilyen emberek, a „tudhassuk-láthassuk elvtársak” és csemetéik pedig mindmáig kulcspozíciókban vannak. Egzisztenciákat tehetnek és tesznek is tönkre, ha valaki „elszólja magát”. Ők azok, akik a MIÉP néhai jelszóhármassága – „Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni!” – jegyében cselekedni akarókat ellenségeiknek tekintik és ennek megfelelően járnak el velük szemben.

Erre való tekintettel mit is írhat ilyenkor egy magamfajta betűvető? Csak egy olyan gondolatot útravalóul, amit talán legszebben Veres Péter fogalmazott meg 1939-ben egyik versében (Ha nem lehettél szálfa):

S hogyha nem élhetsz magadnak,
virágod legyen mérges, mint a kutyatej,
ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,
legyenek görbék, mint a galagonya,
gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,
vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –
csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.

Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info