Szabó Dezső a két világháború között folyvást arról panaszkodott, hogy nálunk mennyire nincsenek meg a becsületes kritika lehetőségei. Merthogy errefelé a kritikát két véglet jelenti: az azonos világnézetűek egymás iránti hajbókolása és a többiek eleve való leszólása. Nos, ha ez akkor így volt, ma mit mondana?

Ez a kérdés merült fel bennem, amikor rákattintottam (foglalkozási ártalomként, persze) az ATV-re. Tegnap Bánó András emlékezett benne Péterfy Gergellyel és Ungvári Tamással Göncz Árpádról.

Bánó András és a másik két nevezett, mint a liberális fősodor képviselői egymással valósággal versengve fogtak hozzá az elhunyt megdicsőítéséhez. Bánó felidézte a Magyar Narancs nekrológját: „Ha Göncz Árpád fő művét nézzük, akkor elveszett emberek vagyunk. Senkik. Senkik, akik semmit és senkiket érdemelnek. Mert ugyan ki hiszi azt ma komolyan, hogy ennek az országnak lesz még olyan elnöke, mint Göncz Árpád?”

Hm. Amikor 1953-ban elhunyt a „generalisszimusz”, akkor lehetett ilyeneket olvasni. No de nézzük csak, mit mondott Péterfy és Ungvári! Péterfy szerint Gönczöt mindenki pillanatok alatt megismerte és megszerette, mert hallatlanul szimpatikus volt fizikailag, emberileg. Kedvessége hiányzik. Ez tette őt igazán emberivé. Nem egy autoriter, összevont szemöldökű, haragos ember benyomását keltette. Mosolygós, kedves, csillogó szemű, okos, rokonszenves és közvetlen figurának bizonyult mindig és mindenhol.

Ungvári sem maradt el azonban az apoteózisban: egyáltalán nem vagyunk senkik, mert a történelmünkbe beleépült egy Göncz Árpád. Az ilyen emberek megváltanak egy nemzetet, örök példaképek maradnak. Többek lettünk általa, ő feláldozta magát egy magyar nemzetért. Gerinces ember volt. Nem úgy, mint az egykor kiváló író Csurka, aki egy félig-meddig csőcselék képviselőjévé züllött.

Elgondolkodom, és Szabó Dezső idézett megállapítása jut eszembe. Akiről a média fősodra hozsannázik, az csak jó ember lehet. Félisten. S akit politikailag elhajlónak, sőt szélsőségesnek tekint, azt egyszerűen ejti. Az a Gerő Ernő által csőcseléknek nevezett többséghez tartozik.

Persze nemcsak Szabó Dezső jut eszembe. Erdélyi József is, akinek amikor 1937-ben megjelent a „Solymosi Eszter vére” című verse, a baloldali-liberális médiaguruk rögvest kitagadták az irodalomból. Nem költő, nem író, aki ilyeneket ír! Ugyanezt tették Sértő Kálmánnal is. Aljas köpönyegforgató, közönséges nyilas briganti, nem költő! Mert csak addig volt, addig lehetett az, amíg mi annak tartottuk.

De ha már Sértőt említettem: amikor 1938-ban „köpönyeget fordított”, és megjelent Fiala Ferenc, az „Összetartás” főszerkesztője előtt, más hangnemmel találkozott. Fiala berkeiben ugyanis keresztény szellem uralkodott. Ott nem ajnároztak semmit és senkit, sőt kellő kritikával egyengették a tehetségek útjait.

Ma a média fősodrához úgy tartozik hozzá a képviselői közötti talpnyalás, csúszómászás, mint a kommunizmushoz a börtönuralom. S még egy: amíg nincs médiarendészet, amíg egy ATV egyáltalán működhet, nincsen, mert nem is lehet tiszta közélet. Most már csak az a végső kérdés, kormányunk miként van ezzel?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info