Van ez így, mondhatja az érintett, azaz most jómagam. Valamit nagyon jól végezhetek, ha az ellenség ennyire támad. Aminek legalábbis egy része megtévesztésül jobboldalinak adja ki önmagát. Nyilván irigyel tudásomét és tartásomért. Persze nem először. A múltkor két jobboldalinak álcázott baloldali feminista némber tette ezt. Most pedig, változatosság végett, egy önmagát nemzeti radikálisnak kiadó „úriember” .

Visszatérve az előző történethez, idemásolom nemrégen ugyanitt megjelent idevágó karcolatomat (Akiknek volt gyermekszobájuk):

»„A nő inkább tudja a tényeket regisztrálni, mint a törvényszerűségeket felismerni. A férfi nem a művészi ihlet és képesség tekintetében kétségtelenül a női nem felett áll.”

Ez két mondaton akadt meg a testvér szeme a minap a pszichoanalízis egyik legnagyobb huszadik századi tudorától. Csaknem gyermekdeden azt hitte, e szavak eléggé világosak. Hitt még ugyanis a ráció hatalmában, abban, hogy akadnak a szép nem soraiból is azért olyanok, akik ezt nem veszik zokon. Ámde hamar kiderült, hogy melléfogott, miként életében ilyen alkalmakkor amúgy messze nem először, legalábbis a fészbúkon – hol máshol? – e tárgyban való két hozzászólóját olvasván.

Az egyik, héroszi küzdelmet vívva a magyar helyesírással és fogalmazással, azt kezdte ecsetelni, hogy ha a társadalmi hierarchia régente nem nyomta volna el a nőket, akkor ma tudnánk, hogy azok mekkora művészeket adtak a nagyvilágnak, s hogy ez nem feminizmus, mivel az, hogy valaki mire képes, legkevésbé a nemi hovatartozásától függ. Csak hát ugye a gyengébbik nem volt ezen a téren már régen is az áldozat.

A testvér, mint jó pedagógus, próbált erre szájbarágósan fogalmazni, hátha sikerül hozzászólója tompa tudatán rést ütnie: „Nem arról van szó, hogy megadatott-e a nőknek az effajta bizonyítás, hanem arról, hogy eredendően más a hivatása a nőnek, mint a férfinak. És ez így van jól. Éppen ezért nincs is rosszabb a természetellenes keveredésnél. (Szemléltetésül: szeretem a dobostortát is, meg a téliszalámit is, de nem együtt.) A nőé a szív, a férfié az ész primátusa. A női ész reproduktív, a férfi produktív, kreatív.”

Ámde hiába írta mindezeket, a némber kötötte az ebet a karóhoz, akárcsak valaha az ugyanígy „érvelő” frankfurti iskola akármelyik pionírja, amikor is beszállt a roppant világnézeti tusakodásba a másik – szintén egy nőtársa –, imígyen:

„Az, hogy a nők alkalmatlanok nagy dolgok alkotására, súlyos hibának tekintendő. Mit enged, engedett meg a társadalom, ez a lényeg. Michelangelo mellett csüngött volna egy női festő a pallón, a sixtusi kápolnában szoknyában, alulról meg kukkolták volna az alsóneműjét, mivel nadrágot nő nem hordhatott? Nonszensz.”

De ezzel nem állt meg a nőtárs. Azzal folytatta, hogy ha az idézett pszichoanalitikus ma élne, „csak kapkodná a fejét”, amiért „ma három pici gyerekes anyuka hagyja a gyerekeit másra és rohan politizálni a Parlamentbe: biztos alkalmas a feladat ellátására, azért van ott”. Majd jelezte, hogy a pszichoanalitikus véleményével semmiképpen sem tud azonosulni. És persze elvárná, hogy a testvér se tudjon. Inkább „nősüljön meg” végre, hogy a „női lelket” megértse!

Mindjárt eszébe is jutott erre a testvérnek drága édesanyja. Aki érdekes, a két fentebbi hozzászólóval ellentétben valahogy soha sincsen a fészbúk közelségében – halvány fogalma sincsen, miként kell használni –, mégis mindig tudja, mi a dolga. Ha hiszik, ha nem, világért se menne például a Parlamentbe képviselőnek, és így olyan sületlenségeket sem írna le persze, mint fiának e két némber. Neki, miként fiának, volt ugyanis – gyermekszobája.”«

No de persze volt az efféle támadásnak korábban is előzménye. Erről egy másik karcolatomban számoltam be. Íme:

»„– Közölni fogom a felhívásukat, és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot nem a zsidók, de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó… Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.”

Az állig begombolt, csontgombos fekete reverendás előadó mennydörgésére felriadt az ősz asszonyság, aki szerint mindenki zsidó, aki meghurcoltatás nélkül nyilvánosan zsidózhat, csak van, amelyik bevallja, hogy maga is az, és van, amelyik nem. És a mostani, lám, bevallotta!

Izgatottan fordult hát mellette ülő hallgatójához, egy külhoni hungarista honfitársához, akinek amúgy is szerfelett begyében állt az előadó, amiért az egyszer azt is a fejére olvasta, hogy a közismert erdélyi magyar lírikust nem Dsidának, hanem Dzsidának írta:

– Na, mit mondtam? Látja, jó uram, így vezetik meg magukat is ezek. Itt véres szájjal zsidóznak, mint ez az urasága, miközben azért csak kibuggyan belőlük, milyen vér folyik is valójában ereikben!

– De ki ám! – bólintott a hungarista, ám legnagyobb pechjükre ott ült mellettük valaki, aki történetesen ismerte a papviseletes előadó által felolvasott idézetet, s mutatóujját fenyegetően felemelte:

– Kérem, tisztelt garantáltan árja hallgatók, máskor jobban figyeljenek oda! Az előadó a „Bujdosó könyv”-et idézte, amelyben e szavakat egy huszonnégy karátos metszettfajta mondta írójának, akit tudtommal még Önök sem minősítettek eleddig zsidónak. Sapienti sat!«

Nos, pontosan az e két karcolatban szereplő agyatlanok köszöntenek vissza egy minapi fészbuk-üzenetből, de különösen is az előbbiben felidézett két, önmagát jobboldalinak kiadó némber ordító ostobasága. Történt ugyanis, hogy egy fészbukos ismerősöm felhívta a figyelmemet a fentebbi képre, ami egy „nemzeti radikális úriember” profilján jelent meg. Az ilyesmit megnézve szoktam mondani, hogy igen nagy az Isten állatkertje, ha abban, a korábban idézett két némberrel egyetemben, ez a jóember is elfér, s bár benne a léc majdnem a földdel egy szinten van, mégis leveri. Amúgy annyit tudtam meg róla saját oldaláról, hogy nemzeti radikálisnak tartja önmagát, és valaha még tanárképző főiskolára is járt. A kép alá pedig (így, végig, nagy betűkkel) szóról szóra ezt írta:

„EZEK ZSIDÓK ÉS NEM HUNGARISTÁK ! IZRAELBŐL ÉS A VATIKÁNBÓL PÉNZELIK ŐKET HOGY PROVOKÁLJÁK ÉS LEJÁRASSÁK A MAGYAROKAT ! SZÁLASI HUNGARISTÁIT IS A ZSIDÓK PÉNZELTÉK ! AZTÁN AMIKOR MÁR NEM KELLETTEK ZSIDÓK FELAKASZTOTTÁK ŐKET ! MEGÉRTE ?”

Mindenesetre remélem, nem sokan vannak az efféle „nemzeti radikális”-ok, akik a jelek szerint életükben még nem vettek kezükbe Bibliát, mégis „van véleményük róla”, miként rólam is anélkül, hogy írásaimat olvasnák, előadásaimat hallgatnák.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info