Lehet, hogy a történelem emlegetése itt nagyképűségnek hangzik – mondja Csoóri Sándor, pedig ma már nyilvánvaló, hogy a múltjától, a személyiségétől megfosztott magyarság a második világháború után se gondolattól, se eszmétől nem kapott annyi bátorítást és lelkierőt, amennyit az ötvenes-hatvanas-hetvenes években újraélesztett népi kultúrától.
Lélek és élet a Németh László-i gondolat: ami elmúlik, mint élet, azt szellemi alkotásként kell megmenteni múlhatatlanul. S mi az, ami maradandóan konzervál? A stílus! Az eredetiség szentsége s tisztasága. Amit csak idő feletti térhatással hozhatott nekünk Kubinyi Anna (Makó, 1949. február 10. – Budapest, 2015. március 27.) és hagyott ránk tér fölötti időhatással a Kossuth-díjas magyar gobelintervező, textilművész, Prima Primissima és a Magyar örökség díjasa, a kortárs művészet kiemelkedő jelentőségű képviselője, a nemzeti önazonosságunk védelmezője.
Mindig emelt fővel, elismerő tisztelettel, nagyra becsülő szeretettel köszöntöttük Erdélyben, Székelyföldön az igazi Úrhölgyet, akinek jó lelkiismerettel gratuláltunk és kívántunk Mennyei Atyánktól mindenben sok örömet és gazdag áldást Mennyei Atyánktól. Mert mint a korábbi, egymást felváltó, elődöktől átvett szellemi örökség, teret, életteret betöltő, társadalmi mértékül szolgáló gyakorlat, látszólag változatlan maradó, de értékesnek minősült jelenségek legfőbb ismertető jegyeit a tudatban – illetve a nemzeti tudatban – átalakult gondolati formát és elképzelést: a szép, helyes, nemes és illendő érzékelését, mint a néprajzi közösség új történelmi üzenetét az általános érvényű szemléletmód érdekszférájába helyezi és művelődéstörténeti szempontból kétségtelen következtetésre jut: a hajdani érzelmi tárgyú, a korszerűsítése rendjén az új körülmények között semmiként nem maradt változatlan és ezért az új tapasztalat szoros egységet alkot a régivel, és így újjászületése rendjén mintegy folytatása annak.
Tudatazonosítás nem a “két pont között legrövidebb út” a feszültség a tartalom és a forma viszonyában, hanem a párhuzamban váltakozó kölcsönhatásban, mint a valóság tárgyainak és folyamatainak alapvető, meghatározó tartalmában rejlik, hogy az új anyag létezésének az a formája, amelyet három irányú kiterjedés jellemez, és a hagyomány a valóságnak az a vonása, amely által az egymásutáni mozzanatokat igenis összefüggő folyamatnak, történésnek fogjuk fel.
Csak a művészi inspirációja, felgyorsuló fantáziája lendítheti az igazi színes textilplasztika világába, ahol az önmagára találó művész a – pályakezdetén – lírai hangvételű textilben előbb a kis teret betöltő ábrázolással, de az élet és valóság legapróbb változásában szemléli a magasabb szintézist, és a titkos összefüggést. Következetes, majd markáns harmonizálásra mindig kész lelkisége segíti érdeklődésében – talán a keramikus kezdetek okán, hogy a gobelin szakon át az egyértelmű textilszövéshez érkezve, mint életelem üzenjen maradandót az ősiből határozottan, emberközeli lendülettel. Igazi értéknek minősült művészi életjegyeket alkalmaz, mint az alapfelületre domboruló elemeket.
A gyökérmotívumot megjelenítő kenderköteg tekercsként szolgál arra, hogy a felső felület felszakadása teret engedjen az alsó réteg dús növekvésének. Az általános szemléletmód, ahogyan valaki bizonyos jelenséget érdekszférájából szemlél, a leghitelesebb kiindulója az önmagával való számvetés, azaz a „szépen festett omladozó ház” régi ornamentikájával való szakítást így fogalmazza meg: az idő és az örök mozgás /dystonia!/, átalakulás, életerő fában és gyökérben, s mint jegy meghatározó szimbólum, hatékonyabb, mozgalmasabb, plasztikusabb – szinte a rendet végső határaiban feszegeti. Majd a szőtt felületek – mint mindenkoron- „elszakadnak”, teret engedve az alsó rétegekből feltörekvő indáknak, gyökereknek. Mi úgy mondanánk: a holnapnak, a tiszta életnek fénynek, erénynek…
Íme egy alkotó munka lényege: az élet kalligrafikus igenlése. A művész tudatazonosulása a művészetéből, textilképeiből, és alkotásainak alapanyagából ered, és a valóság tárgyainak, folyamatainak alapvető, meghatározó tartalmában rejlik: „Én szenvedjem meg azt az utat, mely alatt a saját gondolatom, üzenetem a szövés által képpé fogalmazódik, megszületik a textil, hogy hordozóként szóljon az emberekhez, és gondolkodásra késztesse őket.” Ez lett Kubinyi Anna ars poeticája.
Kubinyi önálló kiállítások, köztéri munkák, csoportos kiállítások egész sorával vált elismertté a világon. A nagy magyar textilművészet világhírű bravúrosát a zabolai gróf, Mikó Imre emlékévére hívtuk első alkalommal „haza” Erdélybe, Háromszékre. És köszönjük, hogy azóta többször is értékes, hű „kiállító” vendégünk volt. Mielőtt kimondanánk a „visszavárjuk!” szócskát, – hadd figyeljünk összefoglalóként a Antonio Gramscire, aki így ír: „A kultúra (…) saját belső énünk megszervezése és fegyelme, saját személyiségünk birtokbavétele, olyan magasabb fokú öntudat megszervezése, amelynek révén képessé válunk nagy történelmi jelentőségünk, az életben betöltött funkciónk, jogaink és kötelességeink megértésére.” Gyökerektől a nagy Kapun át ért az örök Hazába… Mi is mindig tárt karokkal vártuk… Most ő vár… Kalligrafál. Odaát.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info – Erdély
